Mezőcsáti Népkertről

1. Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
/ Juhász Gyula: Milyen volt /
Juhász Gyula versével kezdeném meg írásművem. Milyen is volt a mezőcsáti főtér,
amikor még park volt – magam se tudom már. Emlékeim ködbe vesznek róla. A Mezőcsát
Egykor És Most Facebook-oldal a várost ábrázoló fényképeiből készült gyűjteménye alapján
azt mondhatni, az 1940-es években még üres placc állt a helyén – mint megtudtam, vásártér
volt, kisebb kertként indult az ’50-es években és abból nőtte ki magát parkká, ami 2003-tól
sivár, kővel borított tér lett újra.
Mivel olvasónk nem biztos, hogy ismeri az érintett települést, kis áttekintést hadd
adjak arról, hol is található. Mezőcsát a Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet közepén
található járásközpont, amihez kilenc kisebb település tartozik, többek között Tiszakeszi,
Ároktő, Gelej, Igrici. A megyeszékhelytől mintegy 35 kilométerre, délre helyezkedik el.
Természeti adottságai jónak tekinthetők. Igrici felől az út mellett egy kisebb erdő található. A
1. ábra Képeslap az 1900as évek elejéről. Mezőcsát Egykor És Most gyűjtése

2. várostól a Tisza mindössze pár kilométerre van, mind Ároktő, mind Tiszakeszi irányában. A
Gelej és Ároktő felé vezető utak mellett pedig a dél-borsodi alföld terül el, ahol a védett
madár túzok is fellelhető.
Mezőcsát neve hallatán az első, ami esetleg az olvasónak eszébe juthat, a fazekasság. A
mezőcsáti miskakancsó világhírű, ahogy a barna-zöld-krém színek árnyalatainak kizárólagos
használata a kézműves termékeken. A település híres szülötte Kiss József költő, a város épített
értékei közé tartozik a református templom fakazettás mennyezete és az épp nemrégiben
felújított zsinagóga.
A rövid bevezető után térjünk is át a zöldövezetek témájára. Utoljára, amikor a parkban
jártam, biztos vagyok benne, hogy még alsó tagozatos voltam, talán 2000-ben, mielőtt
elkezdték lebontani – vagyis lassan másfél évtizede lehetett. A személyes emlékfoszlányok
azokról a napokról hatalmas fák, félárnyékos park képében kelnek életre, ahogy egy-egy
kézműves foglalkozáshoz gyűjtünk színes őszi faleveleket, gesztenyéket. Nem volt nagy
terület, ma sem az. Arra viszont pont elég, hogy kisgyerekek futkározzanak benne pár kört a
zárt intézmény falai közül kiszabadulva. Füves talaj, fák, bokrok. Padra sem emlékszem már,
annak ellenére, hogy ismerőseim elbeszélése alapján volt, több is, pirosra festve.
Mosolyogtató, ahogy mások pont arról számoltak be, mikor megkérdeztem őket, hogy
„hatalmas” volt a park. A terület három bejárattal rendelkezett. Magában a parkban
sétányokat alakítottak ki, ezek mentén el helyezkedtek el az akkori szabványpadok,1
pirosra
festve. A túlsó oldalon állt egy kisebb színpad, ahol a szokványos ünnepi megemlékezések
zajlottak. A rendszerváltás előtti időkben évente négyszer is, április 4-én2
, valamint nem
rendszeresen, de május 9-én3
, szeptember 29-én4
és november 7-én5
koszorúzási ünnepségnek
1
Értem ez alatt az egy-két ülőléccel és egy háttámla léccel ellátott padot.
2
1945. április 4. a napja, amikor hivatalosan a szovjet csapatok kiűzték Magyarországról az utolsó német
egységeket is, így „Magyarország felszabadult” és befejeződött az ország területén a II. világháború.
3
1945. május 9-ére emlékeztek, a győzelem napjára, amikor Európában befejeződött a világháború.
4
Az 1848. szeptember 29-es pákozdi csata emlékére rendezték évente a fegyveres erők ünnepségét, amikor is az
iskolások többek között a katonákat, rendőröket ünnepelték. Először a megemlékezés a Néphadsereg napja
megnevezést viselte, utolsó éveiben pedig a honvédelem napja nevet. 1950 és 1992 között ünnepelték,
rendszeresen. Édesanyám visszaemlékezései erről a napról abban mutatkoztak meg, hogy amikor még iskolába
járt, nem volt oktatás ezen a napon. Csoportokban kaptak maguk mellé egy orosz kiskatonát, akivel a nap
folyamán együtt dolgoztak, főztek vele és közben oroszul kellett érdeklődniük a katona sorsáról, életéről.

3. adott helyet. A Miskolc felőli út mentén lévő bejáratnál voltak elhelyezve a katonasírok – 170
szovjet, román katonának, akik elestek a világháborúban. A sírkövekre pedig ciril betűkkel,
vörös ötágú csillag kíséretében voltak felvésve a nevek.
2. ábra A katonák jelenlegi síremléke a mezőcsáti temetőben. A szerző saját fényképe
Mindazok ellenére, hogy a tér a helyi épített környezet egyik jellegzetes, szép pontjának
tekinthető, a mi generációnkat6
már nem vitték sokszor oda. Legtöbbször az óvoda udvarán
játszottunk, néha csoportban elsétáltunk a közeli glóbusz-kerthez7
, bagoly-lesre a fenyőfákon.
Akkor még a víztorony telkén is parkszerű hely volt. Egy sarki telek az utca szélén, ahol már
nem laknak, romos épület lehetett akkor is rajta – ezt már nem állítom biztosra, mert a sűrű
növényzettől nem sok belátás adódott, de néhány éve kezdték elbontották a telket, rajta egy
elhagyatott házzal. A járda mellett közvetlenül drótkerítés, orgonabokrok és mögötte hatalmas
fenyők voltak. Emlékszem, az 1990-es években Mezőcsát még jelentős bagoly-populációval
rendelkezett. A nap mint nap megtett utamon végig, az óvoda felé fenyők hada állt,
mindegyiken madárcsalád. Utoljára néhány éve, talán öt-hat láthattam még, a rendőrség előtti
fenyőkön. Ma már ott se találni, még bagolyköpetet sem.8
5
Az 1917. november 7-i orosz forradalom megemlékezése, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat. Az eltérő
naptárhasználat miatt hivatalosan október 25-én történtek az események, de a közmegegyezés alapján november
7. lett az ünnepnapja.
6
Az 1991-1992-ben születetteket.
7
Mezőcsáti elnevezés a víztornyot körbevevő, elkerített kis területre.
8
Bagolyköpet: az elfogyasztott rágcsálók és élőlények a bagoly számára meg nem emészthető részeiből (szőr,
csont, toll, rovarok páncélja) álló gombóc.

4. Visszatérve a főtérhez: meséltek az akkori felnőttek
anekdotákat róla, hogy esténként fiatalok, bandákba
tömörülve, megszállják a parkot, vagy mások szerelmi
légyottjuk meghitt helyszínéül választják. Őrnek nyoma
se volt; ebben biztos vagyok. Viszont a
visszaemlékezések arról tanúskodtak, a közbiztonság a
rendszerváltás éveiig magas volt. A rendőrök a járőrözést
ott kezdték, és gyalogosan is gyakran sétáltak arra.
Gondoskodtak róla, hogy késő este gyermek már ne
tartózkodjon az utcán.
Kerítésre nem emlékeztem jelen írás megkezdésekor, de
a fiók mélyéről előhalászott fényképeken bizony, ott van
a pirosra festett vasból készült, fél méter magasságig
betonnal lealapozott kerítés, aminek korlátjain
előszeretettel ücsörögtek a fiatalok. Elbeszélések alapján
ezt megelőzően fából készült kerítés húzódott a helyén.
Érdekes, hogy akikkel beszéltem, körülbelül fele-fele
arányban oszlottak meg a kerítésre emlékezők és nem emlékezők tekintetében.
A tér átalakítása 2002-2003-ban zajlott le. Előtte I. világháborús hősi halált haltak nyughelye
volt – őket „átköltöztették” a város szélén lévő temető végébe, egy külön számukra kialakított
részre. A főtéren emléküket egy tábla őrzi. Abban sem voltam már biztos, hogy a parkban
sírkövek voltak. Emlékeimből ez a részlet
valamiért hiányzik. De az akkori felnőttekében
sem foglaltak el különleges szerepet. Ott voltak,
de ez különösképp sosem tűnt senki szemébe, se
gondot nem jelentett. Maga a sírkert, ahol
körülbelül 12 sírkő sorakozott, korláttal különült
el a park területétől. Meséltek arról anekdotákat,
hogy nem csak orosz áldozatok feküdtek ott. A
park mellett az 1980-as évekig orvosi rendelő
működött, azt megelőzően viszont kórház volt.
Így hinni vélték, hogy a kórházi áldozatokat is
ott temették el. Egyik meginterjúvolt
megszólalóm, aki bár nem volt engedélyezett, de
a sírok felnyitásakor odament az építési
területhez, úgy emlékezett vissza, hogy nem
minden csontot távolítottak el onnan, csak
néhány koponyát, így az „áttemetés” pusztán
jelképes maradt.
Édesanyámat kérdezve, hogy mesélne-e a
parkról, rögtön egy megnevezésbeli kiigazítást
tett: „nem park volt, hanem Népkert”.
Magamban, kicsit kuncogva, rögtön elém tárul
Miskolc Népkertje vagy a fővárosi Népliget –
hol volt ez ahhoz képest?! Hiszen összesen ha
néhány száz négyzetméternyi területet jelent. Ám
valóban: más forrás is megerősítette, hogy amikor
még park terült el itt, a Népkert nevet viselte – a
3. ábra Férfiak a fakerítéssel. Mezőcsát Egykor És
Most gyűjtése (Facebook)
4. ábra Az I. világháborús emlékmű

5. jelenleg használatos Hősök tere elnevezés egy kiterjedtebb térre vonatkozik a néhai park
körül.
Ehhez tartozik a jelenleg az út túloldalán található I. világháborús emlékmű, amiről szintén
terjednek történetek. Az eredeti mű egy impozáns szoboregyüttes: a betonfal lábánál
egymásra támaszkodó, egymást segítő katonák, fölöttük pedig egy hatalmas bronz turulmadár,
aminek szárnyfesztávolsága elérte a két métert is. A madarat később lebontották, helyére egy
sokkal kisebb, kevésbé látványos darab került. A helyiek tudni vélik, egy csáti lakos
pincéjében a mai napig őrzi az eredeti madáralakot… Az 1980-as években építették meg
mellette a II. világháború zsidó áldozatainak emlékművét.
5. ábra Megemlékezés az 1950-es évek közepéből. Mezőcsát Egykor És Most gyűjtése
Egy tőlem néhány évvel idősebb ismerősöm számolt be arról, hogy ők iskolásként, a tanórák
után gyakran kimentek a parkba. Mivel a Bajcsy-Zsilinszky út túloldalán üzemelt a fagyizó, a
köztéri padokon ülve, fagylaltot fogyasztva zajlott a diákok közösségi élete.
Egy valamivel idősebb férfi – nevezetesen a keresztapám – fiatal korában a park hátsó
részében, a kerítésnél találkozott rendszeresen barátaival, ott fagyiztak.
Mint a narratívákból kiderül, a helyiek a parkot inkább pihentető – szabadidő eltöltő –
közösségi élet színteréül vették igénybe, kevésbé volt a tényleges (meg)emlékezésé. Mivel
egy pihenésre alkalmas területet jelentett, nyáron árnyékot adott a tűző nap elől – jegenye
nyárral és gesztenyefákkal beültetett terület volt –, sokan megfordultak itt minden
napszakban, következő interjúalanyom emlékezete szerint is. A fogyasztói infrastruktúra is
kiépített volt, ugyanis büfék sorakoztak és sörkert a park túloldalán, sőt, még egy benzinkút is
volt ott.

6. 6. ábra Képeslap az 1960-as évekből. Mezőcsát Egykor És Most gyűjtése
Ugyanakkor, bár szép zöld övezet egy városias beépített környezetben, meghatározó központi
szerepét folyamatosan elvesztette. Az idősebb korosztály tagjai, akik mezőcsáti születésűek,
még mind arról számoltak be, a fiatalok számára elsődleges, centrum jellegű találkozóhelyet
képezett. Ha épp úgy adódott a zsebpénzük, akkor betértek a park melletti vendéglátó
helyiségek valamelyikébe, ha nem, akkor a kerítésen ücsörögve beszélgettek vagy zenét
hallgattak – a szomszédos kerthelységből gyakran szólt élőzene –; fiatalok egy csoportja
szinte mindig tartózkodott ott. Másik megszólalom viszont, aki pusztán a park felszámolása
előtt három évvel költözött a településre, már úgy idézte fel, sosem éreztek rá különösebb
vágyat, hogy ott sétáljanak, netán hogy fényképeken megörökítsék mint a település szép,
értékes objektuma. Utolsó éveire igénytelenné vált a kialakítása, fenntartása, épp hogy
rendben tartották a pázsitot, a bokrokat. Ami pedig a lényeg, ha úgy tetszik, a szomorú
valóság: elvesztette célját. Az utolsó generáció tagjai, akik a rendszerváltás éveiben
születettek, már nem tudták behatárolni, mi is volt a funkciója a területnek. És valóban:
mintha a lebontástól visszaszámított tíz-tizenöt évből már nem találhatnánk fényképeket. Egy-
egy részlete esetleg látszik a képeken, de direkt a parkot megörökítő alkotás nemigen
született, ami mindenképp sajnálatos, hiszen megint elveszett valami jó - nyom nélkül.
Édesapám, lévén hogy kocsmát üzemeltet a településen, gyakran találkozik és
beszélget csátiakkal. Megkérdeztem, hogy mi volt „a nép” véleménye, amikor ezt a központi
helyet megszüntették, átépítették. Úgy emlékszik, sok ellenzője volt az átalakításnak, de
szinte ugyanennyi támogatója is. Ő is csak alátámaszthatta, utolsó időszakára már szemetelő
és biológiai szükségletüket ott elvégző új csoportok vették használatba a parkot... Az egykori
árnyas ligetet, ami a vándornak árnyékot, a fiatalnak közösségi teret, az időseknek emléket
adott.
Az információk összegyűjtésénél a segítséget köszönöm szüleimnek, barátaimnak, ismerőseimnek, valamint a
„Mezőcsát Egykor És Most” Facebook-oldalnak és üzemeltetőjének, Mitró Jánosnak.

7. Képek forrása:
1. ábra: Mezőcsát Egykor És Most Facebook-oldal
Miskakancsó: http://nemzetismeret.hu
Zsinagóga: http://www.panoramio.com
2. ábra: A szerző saját fényképe
3. ábra: Mezőcsát Egykor És Most Facebook-oldal
4. ábra:
http://utazasok-szallasok.com/Mez%C5%91cs%C3%A1t_eml%C3%A9km%C5%B1vek
5. ábra: Mezőcsát Egykor És Most Facebook-oldal
6. ábra: Mezőcsát Egykor És Most Facebook-oldal