1. CsapóEndre
Az „alkotmányellenes” államelnök
Megjelent a Magyar Élet 2012. augusztus 16-i
számában
Múltheti számunkban majdnem teljes
egészében közöltük Orbán Viktor
bálványosi beszédét. Nem lehetett
rövidíteni, minden része fontos
megállapítást tartalmazott akkor is, ha
jól ismert dolgokról emlékezett meg, mert
úgy kaptunk az ország állapotáról teljes
képet. Címszavakban: – Globális piacok és
hatalmak kora következett be; – Az
általános eladósodás miatti pénzügyi
válság a szabadpiaci fogyasztói
társadalmat dönti össze; Megnôl az állam
jelentôsége és szerepe; A kormány az
állam ellenállóképességét erôsíti; Az
erôs államhoz erôs nemzet kell; – Európa
holdkóros módon a saját vesztébe
tántorog, mivel az EU intézményei nem
alkalmasak a kontinentális krízis
kezelésére.
A miniszterelnök bálványosi beszédét
követô hetedig napon Sólyom László
exállamfô balatoni üdülôhelyén tartott
elôadást, amit a baloldal nagy
jelentôségû beszédként minôsít, méltó
válaszként értékel. Elôbbi beszéd
1

2. optimizmust, utóbbi pesszimizmust
sugároz. Sólyom László, szakmájánál
maradva, az alkotmányosság oldaláról
boncolja a kormány cselekedeteit.
Aszófôn, a falunapon, ünnepi megnyitó
beszédként teljes egészében politikai
véleményét sorolta az Orbán-kormány
alkotmányozási cselekedeteirôl.
Az általános hangulatról szólt, amit „a
tanácstalanság jellemez. Ennek jele a
pártot nem választók egyre növekvô, immár
hatalmas tábora, a választáson részt
venni nem akarók nagy aránya, amelyekrôl
a közvéleménykutató intézetek
folyamatosan beszámolnak. A pártoktól és
pillanatnyi politikájuktól való
elfordulást én egyelôre nem tartom
bajnak. A józan ítélôképesség
jelentkezését látom benne, annak
kifejezését, hogy a politika az emberek
várakozásainak nem tett eleget. Annak is
jele ez, hogy az egyoldalú kommunikációt,
az elfogult magyarázatokat egyre
kevesebben fogadják el, hogy a politikát
uraló fehér–fekete szemlélet, amely a
csakis a barát és ellenség
megkülönböztetésre képes, egyre kevésbé
hiteles. És hogy egyre kevesebben viselik
el azt a lebecsülést, ami a magyarázat
nélküli, erôszakos kormányzati lépésekbôl
éppúgy árad, mint abból, amikor
2

3. megérdemelten hitelüket vesztett
ellenzékiek lármáznak a demokrácia
védelmében.”
Tehát – Sólyom László szerint – ha a
választ adók nem jelölik meg, hogy melyik
pártra szavaznának ha most lenne a
választás, az annak a jele, hogy
elfordultak a pártoktól, azok pillanatnyi
politikájától, és hogy ez derék
megnyilatkozás a politikai gyakorlat
ellen. Továbbá elviselhetetlen az emberek
lebecsülése a kormányzat részérôl.
Vajon miben nyilvánul meg a
„lebecsülés”? Ami pedig a kormányzó
pártegyüttes értékelését illeti, minden
jel arra mutat, hogy a jelenlegi
kormányzat – a félidô elmúltával is, a
rosszabbodott gazdasági helyzet ellenére,
és a kényszerûen bevezetett adók ellenére
is – még mindig biztos befutó a 2014-es
választáson. A TÁRKI júliusi felmérése
szerint a FIDESZ–KDNP támogatottsága a
teljes népességen belül júliusban 18%,
míg a szocialista párté 12%. A
pártpreferenciájukat tekintve
bizonytalanok vagy azt el nem árulók
aránya 48%-ról 52%-ra nôtt az elmúlt egy
hónap alatt. A pártválasztók körében a
FIDESZ-KDNP támogatottsága 36%-ról 38%-ra,
az MSZP-é pedig 27%-ról 25%-ra módosult.
A bizonytalanok magas számában mindig
3

4. jelen vannak az ilyen idejekorán
feleslegesen feltett kérdést ilyen módon
magukról lerázók. Két év hosszú idô,
azalatt sok minden befolyásolhatja az
esélyeket erre is, arra is, a mai
közvéleménykutatói adatokból csak
vágyakozással lehet meglátni a kormány
bukását.
Amit nem lehet számokkal kifejezni, ott
– szakmai tekintélyével – Sólyom László
több sikerre számíthat. Mint az 1949-es
sztalinista alkotmány 1990-ig
toldozottfoldozott változatának
elkötelezettje, mondta az alábbiakat
Aszófôn:
„A kilencvenes évek elején
szólásmondás volt, hogy »menj az
alkotmánybíróságra!«. Akkor nem kellett
kötelezôen felállítani az alkotmány
asztalát, nem kellett nyilatkozatokat
kifüggeszteni. Viszont mindenki
tapasztalhatta, hogy az új rendszerben az
alkotmány alapelvei és jogai
érvényesülnek, és ezt bárki a
törvényhozással szemben is
kikényszeríthette. Az alkotmánybíróság
mindenki számára nyitva állt, és mûködése
révén mindenki láthatta, hogy a
hatalomnak korlátai vannak, amelyet a
törvényhozó és a kormány sem léphet át.
Ez nem egyedül az akkori alkotmány
4

5. szövegén múlott. Kellett hozzá
természetesen az is, hogy mûködjön a
kormányzati hatalmat fékezô és
kiegyensúlyozó szervek rendszere. A
biztonság legfontosabb eleme azonban az
volt, hogy az alkotmány alapján kiépült
egy alkotmányos kultúra. A kultúra, a
kulturált viselkedés önuralmat jelent,
íratlan közös szabályokhoz igazodást, a
többiek megbecsülését. Mindenki érti,
hogy mire gondolok, ha azt mondom: van,
amit nem tesz meg az ember. Van, amit
jóérzésû, rendes ember akkor sem tesz
meg, ha a jog betûje szerint megtehetné.”
Igen, a kommunista alkotmány
kánonrendjébe kényszerített évtizedek
alatt kiépült egy valamilyen „alkotmányos
kultúra”, aminek bejáratott fortélyaival
zátonyra futtatták a rendszerváltozást.
Volt olyan köztársasági elnök az elvtársi
körbôl, aki az Antall-kormány idején az
Országgyûlésben meghozott nemzeti érdekû
törvények aláírását egyszerûen
megtagadta, és mivel semmiféle jogi
képesítése nem volt, az SZDSZ
pártutasításai szerint hozta meg
döntéseit.
A kormányhatalomból és a politika
terepérôl anyagi és hatalmi mohóságuk
miatt kiszorult baloldaliak tehetetlen
5

6. türelmetlenségének megnyilatkozása a
Sólyom-beszédnek itt következô része:
„Az utóbbi két évben az alkotmányos
kultúra a törvényhozásban és a
kormányzásban odaveszett. A kétharmados
többség nem ismer korlátot maga fölött,
nincs, amit meg ne tenne. Az alaptörvény
többé nem a politika határait húzza meg,
hanem a napi politika puszta eszközévé
vált. A magyar alkotmány, majd a helyébe
lépô Alaptörvény elvesztette
szilárdságát, feltétlen érvényét. Elveit
állandó, napi érdekû módosítások
rombolják. Nyilvánvalóan alkotmányellenes
szabályokat vesznek fel az alkotmányba
azért, hogy ne lehessen megtámadni ôket.
Elôfordult, hogy rögtön azután, hogy az
Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek
nyilvánított egy törvényt, azt az
alkotmány részévé tették. Ezzel
kibékíthetetlen belsô ellentmondásokkal
terhelik meg az alaptörvényt. A
legsúlyosabb ilyen beavatkozások az
alkotmánybíráskodást és a független
bírósági rendszert érintették.”
Teljes frontális támadás. Odaveszett az
az alkotmányos kultúra, amivel az
alkotmánybíróság elnöki székébôl ki
lehetett dobni a szemétre az Országgyûlés
által meghozott törvényt, aminek
rendeltetése volt elítélni a
6

7. kommunizmust, és pontot tenni politikai
hatalmukra. Lapozzuk csak vissza a
történteket:
A kommunista rendszer politikai
bûneinek megtorolhatóságáról a
rendszerváltás utáni elsô szabad
választások óta folyó parlamenti és
közéleti vitába belépve Zétényi Zsolt és
Takács Péter MDF-es politikusok 1991.
május elején nyújtották be a Parlamentben
az igazságtételrôl szóló
törvényjavaslatot, ami országos
visszhangot váltott ki. A javaslatot a
kormánypárti többség fél évvel késôbb,
november 4-én az ellenzék egy részének
heves tiltakozása, más részének
tartózkodása mellett, név szerinti
szavazással elfogadta.
A törvényjavaslat célja azon
bûncselekmények utólagos üldözése volt,
amelyeket annak idején (dátum szerint
1944. december 21-e és 1990. május 2-a
között) a hatalmon lévô kommunista vagy
kommunista befolyás alatt álló politikai
rendszer nem torolt meg, hiszen azokat
maga követte el, illetve kezdeményezte. A
jogszabálytervezet indoklása kimondta,
hogy ebben az idôszakban a bûnüldözést
„jogon kívüli politikai megfontolások”
vezérelték, így még az akkor érvényes
jogelvek szerint bûnös cselekmények is
7

8. megtorlás nélkül maradtak – ha pedig nem
voltak bûnösnek minôsítve, az is csak a
fennálló hatalom politikai érdekei miatt
volt így. A javaslat készítôi szerint nem
lehet elévülésrôl beszélni, hiszen a
szóban forgó bûncselekmények felderítése,
illetve hatósági üldözése meg sem
kezdôdött; a rendszerváltás elôtt tehát a
bûnüldözéssel megegyezô módon az elévülés
is „nyugvó” állapotban volt. A törvény
szövege úgy fogalmaz: „az új
Országgyûlést nem a bosszú és a
megtorlás, hanem a törvényesség és az
igazságtétel szelleme vezeti”. Ebbôl
következôen csak a legsúlyosabb bnök
megtorlására kell lehetôséget adni (ebbe
az emberölés mellett a szöveg a
„hûtlenséget” és a „hazaárulást” is
beleértette, melyek megítélése azonban az
Alkotmánybíróság szerint is
rendszerspecifikus), továbbá a cél inkább
a bûnösök megnevezése volt, mintsem a
tényleges büntetés. A tényleges büntetést
a törvény alapján korlátlanul enyhíthetô
lett volna, egészen a megkegyelmezésig.
Maga Zétényi Zsolt is, mint egy
interjúban kifejtette, elsôsorban
leleplezô funkciót szánt a törvénynek („a
lényeg a bûnök megnevezése és
megmérettetése”).
8

9. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök
elôzetes alkotmányossági vizsgálatot
kezdeményezett, melynek eredményeként a
Sólyom László vezette Alkotmánybíróság
11/1992-es határozatában kimondta, hogy a
törvényszöveg sérti a jogbiztonság
követelményét, mivel indoklása szerint
jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést
orvosolni, „jogsértéssel nem lehet
jogállamot építeni”. „Jogsértés” alatt az
elévülés utólagos kiiktatását értette,
amivel a törvény a büntetô törvénykönyv
alapján már elévült bûncselekményeket
kívánta újra büntethetôvé tenni. Továbbá
kimondta, hogy az új alkotmányos
berendezkedés létrejöttével sem szûnt meg
a jogrendszer folyamatossága, ezért a
korábban érvényben volt jogszabályok jogi
érvényessége nem vonható kétségbe. (A
kemelt részre visszatérünk.)
Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi
Tibor és mások 1992 szeptemberében
hasonló törvénytervezetet nyújtottak be,
amely egy jogi kiskapun keresztül újból
megpróbálta a korábban
alkotmányellenesnek ítélt „igazságtételt”
megvalósítani. Az Országgyûlés 1993.
február 16-án ezt is elfogadta. Göncz
Árpád itt is kérte a törvény elôzetes
alkotmányossági vizsgálatát, 1993. június
30-án pedig az Alkotmánybíróság – ezúttal
9

10. különvéleménnyel – ebben az esetben is
helyt adott az alkotmányossági aggálynak
(53/1993-as határozat).
*
Sólyom László most a maga személyében
lett „alkotmányellenes”, errôl tett
tanúságot a fentebb idézett beszéd itt
megismételt mondatával: „Az utóbbi két
évben az alkotmányos kultúra a
törvényhozásban és a kormányzásban
odaveszett.” Ez világos kifejezése annak,
hogy nem ismeri el az Országgyûlés által
2011. április 25-én megalkotott új
alkotmányt (Alaptörvényt), amely 2012.
január 1-jétôl hatályos. Ennek az el nem
ismerésnek természetesen nincs semmi
hatálya, de jelentôsége van mint
politikai megnyilatkozás, szemben azzal
az történelmi követelménnyel, hogy pontot
kell tenni a kommunista rendszer
ítélkezéseinek érvényben maradt
legalitására.
A kommunista alkotmányt az 1949. évi
XX. országgyûlési törvény fogadta el.
Jogi érvénye többszöri megváltoztatása
ellenére 1949. augusztus 20-tól 2011.
december 31-ig tartott. Megszüntetésének
22 éves halogatása a rendszerváltoztatást
követô idôszak politikai rendezetlenségét
és a kommunizmus beépítettségét mutatja
fel. E hosszú idô – 62 év – során tett
10

11. változtatások a rendszer továbbélésének
érdekében történtek, és magyar
különlegesség a továbbéltetés sikere a
kommunista egypártrendszer irányított
lebontása után. Minden olyan politikai
megnyilatkozás, ami ma ellenzi
Magyarország Alaptörvényét, a kommunista
idôk politikai kedvezményezettjeinek
további érvényesülését szolgálják. Ezen
felül erkölcsi megítélés alá tartozik
folyamatosságot vallalni olyan
rendszerrel, amely vérbírók ügyészi és
politikai támogatással százakat
küldhettek akasztófára, amelyben
pufajkások, ávósok következmények nélkül
gyilkolhattak. Ilyen szemlélet bátorított
fel 2006. október 23-án egyes politikai
és rendôri vezetôket, hogy védtelen
civileket brutálisan bántalmazzanak, a
tömeg közé lôjenek. Ebben a brutaliásban
megnyilatkozott a szándék a magyar nép
tudomására adni, hogy a politikai
visszarendezôdés megtörtént, azt jó lesz
tudomásul venni, azzal együtt, hogy a
nemzetközi közösség értékeli az erélyes
fellépést minden demokrácia-ellenes
megnyilvánulással szemben.
A végre kellô mértékben helyreállott
alkotmányos rend ellen áskálódókkal
szemben nyilvánul meg, hogy milyen
magasan áll erkölcsi szinten az a Zétényi
11

12. Zsolt, egykori képviselô, neves jogász,
aki annak legjobb idejében fogalmazta meg
a megbékélés és jóvátétel törvényét,
amikor így nyilatkozott:
„Két cél vezetett a törvény
elôterjesztésével. Az elsô és legfôbb az
volt, hogy a méltóságában megsértett,
nemzeti közösségi tudatában megzavart
társadalomnak ezúton is adjuk vissza
méltóságérzését. Másik célom az volt,
hogy a hatalom legitimitását erôsítsem.
Ezen a hatalomba vetett bizalmat és
megbecsülést értem. Hiszen a szakmai
jellegû törvények meghozatala közepette
távolodott egymástól a választók tömege
és az új Országgyûlés és kormány, amely
nem szólította meg a népet. Nem
kormánymegbízást teljesítettem, bár a
kormány javaslatom mellé állt. A
legcélszerûbb és legeredményesebb az lett
volna, ha a kormány terjeszti elô. Ezt
minden hozzáértônek tudnia kellett. Az
Alkotmánybíróság a politikai átalakulás
jellegének, filozófiájának kérdésében is
döntött akkor, amikor alkotmányellenesnek
minôsítette az elfogadott törvényt. Az
átalakulás jellegérôl és filozófiájáról
pedig a komány nagyobb súllyal szólhatott
volna saját javaslatában.”
Sólyom László aszófôi beszédével nem
igazán foglalkozik a jobboldali sajtó, de
12

13. a baloldal sem, hiszen arrafelé sem volt
elkötelezett, és ezt zokon is vették. E
látszat ellenére sem volt tárgyilagos a
volt államelnök, hiszen „üzenete” a
kormánynak szólt. Nem marad meg olyan
nevezetesnek az aszófôi beszéd, mint az
ôszödi, ami bizony nagyon visszafelé sült
el. Bízzunk benne, hogy Sólyommal
lezárult a baloldal szereplése a közjogi
méltóságok szintjén.
13