1. Az orbánviktorozás megosztja a magyarságot, megosztja a székelységet, mert vannak Orbán-
hívők és Orbán-nem-hívők.
Hogy ez így van a rendszer a vétkes, a demokrácia. A demokrácia a többpárt rendszer ürügyén
a megosztásra épül – oszd meg és uralkodj. A politikai és a vélemény szabadság illúziójával
szétszórják az emberek figyelmét. A még létező közösségeket így szórják szét. A tömegek
amúgy is zavaros gondolkodását még zavarosabbá teszik.
Az Orbán-hívők és nem hívők azt hiszik, hogy véleményük van, közben a vélemény mások által
tervezett és levetett, már nagyon sokat használt ruha.
A demokrácia az én gondolkodom illúziójára épül. Véleményem van tehát vagyok.
Létezésérzetüket a véleményüktől kapják, nem belső, egzisztenciálisan megélt létüktől.
A modern embernek erős ingerekre van szüksége, hogy érezze, hogy létezik, ezt nyújtja a
politika. Ezért sikerült a társadalmat átpolitizálni. A politika hangos. A Lét, a természet, halk
és csendes. Az egzisztenciális megélt lét a csendesre, a halkra épül.
Figyeljük meg gyerekkorunk képi vonzalmait, amiket feladtunk a környezetünk erős
ingereiért, a Lét szóllalt meg bennük – ezt kellett volna tovább élni az életben, a csendben,
amely ingertelen, vagy csak szeliden ingerel. A Lét, az egtzisztenciálisan megélt Lét a csendre
épül az ingertelenre. A kép a csendben szólít meg szelid inger formájában.
Az erős inger csak a puszta rekcióra késztet, mely csak az illúzióját nyújtja, hogy mi
cselekszünk, mi gondolkodunk. A buddhizmus nagon mélyen látja azt a pszichológiai tényt,
hogy az emberi én, mint puszta felszín, pusztán csak reagálja a külső felszínt, az emberi én, élet
nem egyéb, mint mechanikus rekció. A rekciók embere nem éli önön belső életét, nem az igazi
belső én szerint él. A rekciók embere a legjobb nyersanyaga a politikai manipulációknak.
A nemzeti lét erre a felszíni reagálásra épül, már csak erre, ezért nincsen igazi nemzeti lét.
Orbánék, Vonáék léte puszta illúziókra épül, a külső, felszíni reagálásokra, ami egy hálóként
szövi át a társadalmat.
A reagálások embere tudattalanul bizonytalan, mert nem éli önön belső életét, ezért ha nézetét
támadod, agresszívvé válik, hogy ingerét felfokozza és bizonytalanságát eloszlassa.
De vannak, kik azt mondják, hogy de ott van a disznó, tolvaj, nemzetietlen MSZP. Ők csak az
ingereknek egy másik formája, puszta inger, reakció lét csak más tartalommal. Nem az inger
tartalma a fontos, hanem az, hogy nemzetinek, vagy kozmopolitának lenni puszta felszíni
inger, realció lét. Pusztán csak játszma mindkettő, mely elviselhetővé teszi a tömegek életét. A
valóságban szó sincsen arról, hogy a nemzet a tét. A tét az ember önmaga elől való
menekülése, nemzetbe, vagy azt meghaladó elitizmusba. A duma mögött teljesen más van, a
szorongó ember. A szorongó ember agresszív, mindkettő a maga módján. Az európai
demokrata, ki felsőrendűségében hisz a fasisztával szemben, épp a felsőrendűség tudatával éli
ki agresszvítását. A tolerancia beszéd is csak egy formája az agresszivításnak, az agresszívok
ellenében. It tarról van szó, hogy vannak kik önként bújnak kényszerzubbonyba, azok a
toleránsok és így örjöngenek csendesen, csendes őrültek, a szélsőségesek kik ezt nem akarják,
őrült mindkettő. Mindkettő uralkodni akar a másikon: az egyik a tolerancia ürügyén, a másik
a nemzet ürügyén. Az uralom minden formája agresszív, a szelid demokrata is. A birtoklás az
agresszióra épül, legyen az az egyedül üdvözítő nemzeti igazság, vagy európaiság, egy kutya,
mindkettő a másikat akarja meggyőzni, birtokolni. De miért akar birtokolni az ember?! Az
erős ingerért, hogy létezik. Az MSZP-s, ki állítólag lopott, az anyagiakban élte ki létezés

2. érzetét, úgy érezte, hogy ha birtokol akkor létezik. Mindkettőben, a nemzetiben és a tolvaj
MSZP-s - ben a közös, hogy mindkettőnek a létezésérzetét nem a megélt egzisztenciális lét
nyújtja, hanem valami külső Lét-pótlék, vagyon nemzeti. Nemzeti is birtokol, egy tudást a
nemzetről, mi Létérzetét nyújtja. Mindkettőben közös a meg nem élt Lét, a meg nem élt belső
élet.
Mivel az erős ingerű politikum áthatja a mindennapokat, a nemzeti lét is a politikumban
testesül meg, kizárólagosan. Már nincsenek, kik szellemi értelemben tudnak elmélkedni a
nemzet sorskérdéseiről, mint tette Illyés Gyula a “Vár a vízen” című versében. A versben a
költő ül a hegyen és bámulja a Duna hömpöjgését. Lelki szemei előtt, a Dunán végig lefolyik a
magyar történelem főbb eseményei, felemelkedései és zuhanásai. A versnek feszültséget, a
némán, csendesen folyó Duna és zaklatott történelmünk ad. A verset áthatja, a tova folyó Duna
képében, mely mindent tova visz, a mulandóság szelleme. Az utolsó sorokban éri el a feszültség
a maximumot, amikor a költő a fiatalokat a sodró Duna feltartóztatására szólítja fel. A
felszóllítás kétségbeesetten heroikus, mert a lehetetlenre szóllít fel, a mullandó megállítására a
Duna sodró képében.
Illyés hallgat, így hallja meg a Duna csendjét. Hallgat és meglátja az egyedüli egzisztenciális
létkérdést a mulandóóságot. A költő mielőtt beszélne a magyar történelemről halgat. A halgatás
csendjéből látja a magyar történelmet, ezért lesz vízióvá történelmünk lelki szemei előtt. Neki
történelmünk szemlélődés tárgya. Ezt ma már nem tudja senki, hogy először hallgasson és az
után beszéljen történelmünkről. Ma már csak racionális kutatása folyik a történelemnek,
szemlélődő hallgatás nélkül.
A nemzet megtartói akik hallgatni tudnak, akik szemlélődni tudnak. Amit halgatással örzünk
meg, ott belül azt nem tudja elvenni senki. Képszerűen sokat mondó, hogy a görög
felszabadítási harc, a törökök ellen, az athoszi szerzetesektől indult, azoktól kik hallgatni
tudtak. Egyik székelyföldi lapigazgató meglátogatta családjával Athoszt. Alapjában beszámolt
úti élményeiről. Athosz neki annyit mondott, hogy a szerzetesek cellája kicsi volt, de a boros
pincék nagyok, tehát a lényeg az alkoholn volt a szerzetrseknél és nem a lelki életen. Az illető
tolforgatónak még annyi tudása sem volt, hogy tudja, épp a szűk cella a csend forrása. A
zsurnalisztikus középszerűség nem tudja, hogy a hallgatni tudás az igazi nemzetmegtartó erő,
sokkal erősebb, mit az intézmény. Az intézményt bármikor felszámolhatják, de a hallgatással
belül örzött nemzeti identítást nem veheti el senki, azt ami szellemi, lelki. Legkönyebb így
meőrizni a nemzeti létet. Most a nemzetért való aktivizmus a divat, szélsőjobbon, jobbon, de
ázsiai létünkre, hogy nem szeretjük Ázsia bölcsességét, a taoista bölcsességet, a nemcselekvés
bölcsességét és annak megtartó erejét.
Az utolső sorok kétségbeesésével lesz igazán magyar sorskérdéssé a vers, igazán magyarrá, azzá
mi voltunk történelemben. Mi nem voltunk heroikus nemzet. A mi vitézségünket a
kétségbeesés szülte. Van nemzet melynél a mulandság kétségbeesést szül, van nemzet melynél a
mulandóság szemlélete nemzet megtartó bölcsesség.
Illyés Gyula egzisztenciálisan volt magyar. Németh László a Kisebbségben nagyon sok igazságot
mond ki, de nem ás a dolgok mélyére amikor mély-magyarságról beszél. Egzisztenciálisan
magyarnak lenni több, mint mély-magyarnak lenni. Sőt aki egzisztenciálisan magyar az
mélyebben magyar, mint Németh László mély-magyarsága.
Az egzisztenciális Lét-élmény a halgatással kezdődik, így válik az ember a Lét-teljesség részévé,
így lesz az ember nem csak a Lét részévé, hanem a Létté magává, mit magában hord. A nemzet
a nemzeten túlival kezdődik, a láthatatlan, a képen túli léttel magával. Ez a halgatásban lesz
valósággá. A Lét nem volna teljes, ha csak láthatatlan lenne, a természetben, a lélek képeiben

3. fejezi ki magát, látható módon. A lélek képei, hegy, folyó, egyetemes szimbólumok, ezek az
egyetemes képek a nemzeti kultúrák alapjai. Az alapja a nemzetinek mi éppen túl van rajta,
ezt a nacionalizmusok nem látják. A nagy képek egzisztenciális létélmények, túl mutatnak
önmagukon a transzcendens irányába, a láthatatlanba.
Hogy Illyés magyarságának egzisztenciális mélységei vannak, bizonyítja versének, verseinek
képi világa. Az említett versben a nagy képeket találjuk, a hegy min ülve szemlélődik a költő, a
folyó. De ott van a mulandóság amely áthatja a verset, a legegzisztenciálisabb létélmény. Ma
már a misztikák is leszoktak a legmélyebb egzisztenciális létkérdés megéléséről a
mulandóságról. Aki meg így tekint, ebből a szempontból a nemzetre, süket fülekre talál, igen,
mert ma már ez a politikához viszonyítva gyenge inger, az emberek már csak az erős ingereket
reagálják, még a misztikus dolgokban – mint Osho ingergazdag esszéisztikus misztikája.
Van Illyésnél egy másik csodálatos kép, a “haza a magasban”. Ez is egy ősi kép, gondoljunk a
mennyei Jeruzsálem ősképre - de ez ugye zsidó, “jó magyarnak” nem mond semmit, sőt illik,
hogy gyűlölet tárgya legyen. De ne feledjük, hogy a zsidóság szellemi ereje lelkének egyetemes
képeiben van. Ez a szellemi magasságokba emelt nemzeti lét, mely az anyagiak főlé
emelkedik, de nem annak ellenében, hanem a szellem a lélek erejével.
Ezek a képek az egzisztenciálisan megélt magyarság képei. Ezek a képek belül vannak, ezért
egzisztenciálisan megéltek, ezért létélmények. Ami belül megélt, az több, mint a külső
öntudatlan reakció. Magyarságot csak a belül megélt képire szabad, lehet alapozni, csak ez a
közvetlenül megélt, ez a hiteles magyar identítás, ez az igazi megtartó.
A képek, a hallgatásban, a csendben, az ingerszegény környezetben élnek. A képek élete
csendes, nem inger-erős, ezért folytja el a külső erős inger a belső képeket. A külső politikai
zaj, a zajos magyarkodás, a belső csendes, képi, jó éretlemben vett mély magyarságot. Jó
értelemben mély-magyar, az, ki a lelke mélyén, a lélek képeit megélve, hallgatva, szemlélődve
magyar.
Illyés magyarsága a lélek képeinek magyarsága, a lélek képeinek “mély-magyarsága”, az
egyetemesre alapozott, a nemzetbe nem bezárkózó nemzeti lét magyarsága, ez az igazi megélt,
megtartó nemzeti lét, amit ha hallgatással, csendben örzünk, nem vehet el senki. Ez a
magyarság a lélek belső életére épül, ami több, mint a puszta külső magyarsága.
Ha Illyés magyarsága a mélység magyarsága, akkor Orbánék, Vonáék magyarsága a felszín, a
puszta felszíni reagálás magyarsága. Amikor egy nemzet ide jut, akkor léte nagy veszélyben van
- még ha autonómiázik akkor is, mert az autonómia is nem egyéb, mint a felszíni rekciók
puszta rendszere, még ha materiális valósággá is lesz valaha akkor is.
Épp a nemzetről szóló túl hangos diskurzus miatt nem éljük meg az igazi nemzetmegtartó
erőt lelkünk képeit. Orbánék, Vonáék hangos dumája, a hangos autonómiázás miatt, nincsen
élete a belső hegynek, mint nemzet igazi megtartójának. A kép tart meg és nem az intézmény,
az intézmény, mint erős inger megöli a belső csendes képit. A Hargita nem egyéb, mint
turisztikai cél és nem szent hegy, mi megtart, mert a belső hegy meg nem élt, épp a nemzetről
szóló hangos beszéd miatt.
Jézus mondta, hogy nem az jut be a mennyek országába ki Isten nevét hangoztatja: nem azok
beszélnek a nemzetről, azok a papok és politikusok, kik hangosan beszélnek róla, nemzetről és
Istenről, mint Orbánék hangos vallásossága és magyarsága, hanem a nemzetről, hitelesen a
hallgatni tudó magyar lelkének mélységei beszélnek. Aki hallgatva magyar, annak beszédében
lelke mélységeinek magyarsága beszél, amikor megszóllal.

4. Kodály Zoltán a magyar egység hiányáról beszélt, már nagyon rég. Most arról beszélnek
intellektuel körökben, hogy az Unió egyesít, holott az nem egyéb, mint a felszíni reakciók
intézmnye, pusztán külső valóság, a hatalom, a birtoklás formája – a két utóbbi is puszta rekció
alapú. A magyarságért aggódók a kettős állampolgárság ingyen cirkuszával akarták megoldania
magyar egységet, intézményes formában. Ez utóbbi is a felszín rekcióira épült, pusztán, ezért
nem volt több, mint ingyen cirkusz, még ha megvalósul akkor is.
André Scrima, román ortodox teológus és szerzetes, (székelyföldi, gyergyószentmiklósi
születésű volt), libanoni, bejruti katólikus teológián tanított, összehasonlító vallástörténetet, de
előadott az iszlám-katolikus vallási tudományok tanszékén is, ökumenikus kérdésekben nagyon
jártas, tevékeny részt vett a II. Vatikáni zsinaton, Athenagoras pátriárka megbizottjaként, az
ökumenizmussal kapcsolatban azt mondta: teoretikusan, intézményesen nem lehet
megvalósítani, csak a lélek nagy képeinek belső élményére lehet alapozni, mely
mindannyiunkban közös.
Az egyesít mely belül megélt és mindannyiunkban közös, a lélek képei. A nemzetet csak
belülről, a révén lehet egyesíteni, mi mindenkiben közösen megélt, mi belül van az egyesít. A
lélek képei egyesítenek bennünket magyarokat, a székelységet a magyarsággal. A külsőre, a
puszta rekciókra alapozott politikum, párttól függetlenül megoszt. De Orbánék, Vonáék
magyarsága mely a puszta külső reagálásra épül nem egyéb, mint megosztó magyarság. Mert
ugye úgy kezdők, hogy ha nem vagy Orbán-hívő, mint kisebbségi, akkor áruló vagy, ha
Vonáékat mered kritizálni, mint székelyföldön élő székely, és még plusz, le mered leplezni a
székelyeket hülyítő sarlatán asztrológusokat, akkor a SRI misztikus ügynöke vagy, vagy
anarchista besúgó. Hát ez nem megoszlás, megosztás?!
A magyar egység csak hallgatva születik meg a csendben és nem a hangoskodó nemzeti révén.
A nemzetet a mélységek, a halgató mélységek szűlik újjá. A székelység a Hargitán a csendet
hallgatva születik meg még egyszer.
Nagy Attila (Puli) - Székelyföld